Ah! oly jól emlékszem még én:—késö volt, december végén,
Minden üszök hamvig égvén árnya rezgett rémesen.
Ugy vártam s késett a hajnal! könyveim—bár nagy halommal—
Nem birtak a fájdalommal,—értted, elhalt kedevsem!
Kit Lenorának neveznek az angylok odafen, Itt örökre névtelen!
De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem.
S hogy legyözhessem magamban—a félelmet, váltig mondtam:
"Látogató csak, ki ott van ajtóm elött csöndesen,
Valami elkésett utas, vár az ajtón csöndesen;— Az lesz, egyéb semmisen!"
Kinyitám az ajtó szárnyát—és azonnal nyilatán át
Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen,
A nálkül, hogy meghajolna, sem köszönve, se nem szólva,
Mintha az ur ö lett volna, csak leszállt negédesen.
Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egynesen, Rászallt, ráült nesztelen!
A setét madar mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül,
Komoly, büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
—Bar ütütt-kopott ruhába,—gondolám—nem vegy te kába,
Vén botor, nem jösz hiaba, éjlakodból oda-len;
Szólj! nerved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden? Szólt a madár: "Sohasem!"
