Ezt találgatám magamban, a holló elött azonban
Róla egy hangot se mondtam,—s ö csak nézett mereven.
S kedvesem nevét sohajtván, fejem a vánkosra hajtám,
Melynek puha bársony habján rezg a mécsfény kétesen;
Melynek puha bársony habját—érinteni kedvesem Ah! nem fogja sohasem!
S mintha most a szagos légbe'—láthatatlan tömjén égne
S angyaloknak zengne lépte—szétszórt virág-kelyheken . . .
'Ah—rebegtem—tán az isten küld angyalt, hogy megenyhitsen,
S melyre földön balzsam nincsen, a bú feledve legyen!
Idd ki a felejtés kelyhét, büd enyhet lei csöppiben! ' Szólt a holló: "Sohasem!"
'Jós—kiáltek—bár ki légy te, angyal, ördög,—madar képbe,
Vagy vihartól üzetél be pihenni ez enyhelyen!
Bár elhagyva, nem leverve,—kifáradva a keservbe,
Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem:
Van-e balzsam Gileadban—s én valaha föllelem?' Szólt a holló: "Sohasem!"
'Jós! kiálték—bár ki légy te, angyal, ördög—madár-képbe,
Hogyha van hited az égbe,—és egy istent félsz velem:
Szólj e szivhez keservében,—lesz-e ama boldog éden,
A hoi egyesitve légyen, kedvesevel,—végtelen,
Kit Lenorának neveznek az angyalok odafen?' Szólt a holló: "Sohasem!"
