'Menj tehát, pusztulj azonnal!'—kiálték rá fájda-lommal—
'Veszsz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen!
Ne maradjon itt egyetlen—toll, emlékeztetni engem,
Hogy folverted néma csendem,—szállj tovabb, szállj hirtelen,
Vond ki körmödet szivemböl, bár szakadjon véresen! ' Szólt a holló: "Sohasem!"
S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül,
Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem,
Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya,
S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen,
S lelkem—ah! e néma árnytól, mely körülleng remesen— Nem menekszik—sohasem!
