A published translation of The Raven is stated to have appeared in Russian but we have been unable to obtain a copy. Poe's prose works are very popular in Italy and Spain, it is, therefore, probable that his poetic master-piece has been rendered into one or both of those languages although we have not succeeded in tracing such renderings. His writings are admired in Hungary, and in a collection of biographical sketches by Thomas Szana, published at Budapest in 1870, and entitled "Nagy Szellemek," ("Great Men"), was a life
of Edgar Poe. For this sketch Endrödy contributed the following translation of The Raven:—
A HOLLÓ.
Egyszer néma, rideg éjen ültem elmerülve mélyen
Álmadozva valamely rég elfelejtett éneken ...
Bólingattam félálomban,—im egyszerre ajtóm koppan
Félénk lépés zaja dobban,—dobban halkan, csöndesen,
"Látogató—gondolám—ki ajtómhoz jött csöndesen, Az lesz, egyéb Semmisemi.
Ah! oly jól emlékszem még én:—késö volt, december végén,
Minden üszök hamvig égvén árnya rezgett rémesen.
Ugy vártam s késett a hajnal! könyveim—bár nagy halommal—
Nem birtak a fájdalommal,—értted, elhalt kedevsem!
Kit Lenorának neveznek az angylok odafen, Itt örökre névtelen!
De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem.
S hogy legyözhessem magamban—a félelmet, váltig mondtam:
"Látogató csak, ki ott van ajtóm elött csöndesen,
Valami elkésett utas, vár az ajtón csöndesen;— Az lesz, egyéb semmisen!"
Kinyitám az ajtó szárnyát—és azonnal nyilatán át
Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen,
A nálkül, hogy meghajolna, sem köszönve, se nem szólva,
Mintha az ur ö lett volna, csak leszállt negédesen.
Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egynesen, Rászallt, ráült nesztelen!
A setét madar mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül,
Komoly, büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
—Bar ütütt-kopott ruhába,—gondolám—nem vegy te kába,
Vén botor, nem jösz hiaba, éjlakodból oda-len;
Szólj! nerved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden? Szólt a madár: "Sohasem!"
Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott,
Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem.
De példatlan ily madar, medár szobádba mit négy fal zár el,
Ajtódnak folébe szall fel,—s ott ül jó magas helyen,
S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fen; És a neve: "Sohasem."
És a holló ülve helybe, csak az egy szót ismételte,
Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen.
Azután egyet se szóla,—meg se rezzent szárnya tolla,
S én súgám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem!
Marad-e csak egy barátom? Lehet-e reménylenem?" A madár szólt: "Sohasem."
Megrendültem, hogy talál az én sohajomra a válasz,
Ámde—ezt sugá a kétely—nem tud ez mást, ugy hiszem.
Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya
Addig ülde, addig hánya, mig ezt dallá szüntelen—
Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen: "Soha—soha—sohasem!"
Rám a holló merön nézve, engem is mosolyra készte.
S oda ültem ellénebe, ö meg szembe állt velem.
Én magam pamlagra vetve, képzeletröl képzeletre
Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem:
Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott hol!ó szüntelen Mért kialtja: "Sohasem?"
Ezt találgatám magamban, a holló elött azonban
Róla egy hangot se mondtam,—s ö csak nézett mereven.
S kedvesem nevét sohajtván, fejem a vánkosra hajtám,
Melynek puha bársony habján rezg a mécsfény kétesen;
Melynek puha bársony habját—érinteni kedvesem Ah! nem fogja sohasem!
S mintha most a szagos légbe'—láthatatlan tömjén égne
S angyaloknak zengne lépte—szétszórt virág-kelyheken . . .
'Ah—rebegtem—tán az isten küld angyalt, hogy megenyhitsen,
S melyre földön balzsam nincsen, a bú feledve legyen!
Idd ki a felejtés kelyhét, büd enyhet lei csöppiben! ' Szólt a holló: "Sohasem!"
'Jós—kiáltek—bár ki légy te, angyal, ördög,—madar képbe,
Vagy vihartól üzetél be pihenni ez enyhelyen!
Bár elhagyva, nem leverve,—kifáradva a keservbe,
Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem:
Van-e balzsam Gileadban—s én valaha föllelem?' Szólt a holló: "Sohasem!"
'Jós! kiálték—bár ki légy te, angyal, ördög—madár-képbe,
Hogyha van hited az égbe,—és egy istent félsz velem:
Szólj e szivhez keservében,—lesz-e ama boldog éden,
A hoi egyesitve légyen, kedvesevel,—végtelen,
Kit Lenorának neveznek az angyalok odafen?' Szólt a holló: "Sohasem!"
'Menj tehát, pusztulj azonnal!'—kiálték rá fájda-lommal—
'Veszsz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen!
Ne maradjon itt egyetlen—toll, emlékeztetni engem,
Hogy folverted néma csendem,—szállj tovabb, szállj hirtelen,
Vond ki körmödet szivemböl, bár szakadjon véresen! ' Szólt a holló: "Sohasem!"
S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül,
Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem,
Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya,
S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen,
S lelkem—ah! e néma árnytól, mely körülleng remesen— Nem menekszik—sohasem!
